A Sárvári Református Egyházközség története a II. világháború után

Előzmények
A dicső régmúlt ellenére, hiszen Sylvester János neve, aki itt adta ki 1541-ben az első magyar fordítású Szentírást, vagy a „magyar Lutherként” tisztelt Dévai Bíró Mátyás, vagy akár Beythe István, a későbbi dunántúli püspök neve igencsak jól cseng a magyar egyháztörténet iránt érdeklődők fülében, a Sárvári Református Egyházközség történelmi léptékkel mérve igencsak fiatal közösség. A rekatolizáció ugyanis oly „sikeres” volt ezen a tájon, hogy a 17-18. századi források reformátusokról nem tesznek említést. Az országos statisztika 1846. évben 6, de még 1911. évi Névtár is mindössze 15[1] reformátust tart nyilván Sárváron. A 20. század elején névlegesen Egyházasrádóchoz tartoztak a sárvári és környékbeli reformátusok egészen 1926. december 5-ig, amikor a Sárváron, e napon tartott rendkívüli közgyűlés kimondta a „Zalaegerszeg-Sárvári Református Anyaegyház”[2] megalakulását, továbbá megválasztotta a gyülekezet lelkészét, Fekete Károlyt. E társulás létrejöttében döntő szerepet játszott Hódossy Ernő sárvári járásbíró, aki 1936. október 15-én bekövetkezett haláláig főgondnoka volt a társegyháznak.[3] A nagy távolság miatt ez a társulás rövid életűnek bizonyult.
A 40-es évek
1939-ben a presbitérium – Kántor Ernő és más presbiterek kezdeményezésére – a Zalaegerszegtől való leválás és anyaegyház létesítése mellett döntött.[4] Ugyanez esztendő május elsejétől már helyben lakó lelkésze volt az egyházközségnek Szíj Rezső személyében. Igencsak lendületes időszaka következett az egyház életének. A háború okán bekövetkezett népmozgalmak miatt a gyülekezet létszáma az eddigiekhez képest jelentősen, mintegy 200 főre duzzadt. Az egyháztagok majd mindnyájan bevándorolt tisztviselők és iparosok voltak, jelentős részük Erdélyből érkezett. A hangsúly a szórvány-gondozáson volt. Az irdatlan szórvány területet – a sárvári járás 41 és a csepregi járás 20 települése tartozott hozzá – kerékpárral járta a lelkipásztor, több helyütt (Gérce, Hegyfalu, Répcelak) szórványközpontokat alakítva ki. A szórványmunkával nemcsak a gyakorlatban, hanem tudományosan is foglalkozott a lelkipásztor, erről tanúskodik Az elveszett juh nyomában (Pápa, 1942) című és sok egyéb írása. Gyermekmunka, gyülekezeti napok, irodalmi és kulturális estek szolgálták a közösség formálódását. „A szórványok hajszálerein elvérezhet nemcsak az egyház, hanem a magyarság is”[5]– vallotta Szíj Rezső.
Ebben az időszakban teremtődött meg a –  hosszú távú – szolgálathoz elengedhetetlen infrastrukturális háttér. A gyülekezet 1942-ben megvásárolta Wittinger Géza ingatlanát[6]. A 20.000 pengős vételárat segélyekből, adományokból és 9000 pengő bankkölcsönből fedezte. A telken levő műhelyből imaházat és mellette lakást alakított ki.[7]
1945-ben Szíj Rezső  a Nemzeti Paraszt Párt tagjaként a térség nemzetgyűlési képviselője lett. 1946. december 1-jén, a közéleti szerepvállalása okán kialakult, szított ellenségeskedés miatt Szíj Rezsőnek el kellett hagynia Sárvárt. Helyét 1947. november 1-jén dr. Nádasdy Gábor vette át, aki helyettes lelkészi minőségben végezte a szolgálatot.
Az 50-es, 60-as évek

1950. július elsején Törzsök Jenő lett lelkész az addigra már önálló anyaegyházban. Szolgálati idejének két évtizedét több objektív tényező nehezítette. Egyrészt a háború alatt és közvetlenül a háború után megfigyelhető nagyobb népmozgások lassulása, elcsendesedése miatt ebben az időszakban a határon túlról, illetve az ország távolabbi vidékeiről újabb reformátusok beköltözése  alig tapasztalható. Másrészt a sárvári reformátusság az urbanizáció „áldásait” sem tapasztalja, ugyanis a legközelebb fekvő jelentős református lélekszámú Marcal menti falvak is 30 km-re fekszenek a településtől, az onnan városra igyekvő lakosság értelemszerűen a sokkal közelebbi Celldömölköt vagy Pápát választja, az őrségi reformátusok pedig Zalaegerszegen, Szombathelyen vagy Körmenden bukkannak fel. Harmadrészt, mivel Sárváron a reformátusok létszámaránya a teljes lakossághoz képest mindössze 1%, a meglévő reformátusság viszonylag jelentős hányada – elsősorban a vegyes házasságok folytán – asszimilálódik a katolikus többséghez. És ha ez még nem volna elég, az egyházaknak nem kedvező politikai kurzus hatására a gyülekezeti élet a templom falai közé szorul vissza.
Az istentiszteletek mellett gyermek-istentisztelet, kéthetente hitoktatás, nagyobb ünnepeken szeretetvendégség, rendszeres családlátogatás – ez volt a szolgálat terepe. Az egyre csökkenő létszámú, családias közösségben nagy hangsúly került a szolidaritásra, egymás megsegítésére a legnehezebb időszakokban a holland reformátusok segítsége jelentette sokszor a „túlélést.”[8]
Miután Törzsök Jenő 1969. november 29-én Szentgotthárdra távozott, a meggyengült gyülekezet  már nem tudta betölteni a lelkészi állást életvitelszerűen is helyben szolgáló lelkésszel.
A 70-es, 80-as évek

Törzsök Jenő helyét 1969. december 1-jén Nádasdy Lajos vette át. Nádasdy Lajos Celldömölkön élt, hétköznapokon Pápára járt a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek munkatársaként. Több újságcikke és könyve jelent meg. Sárvári szolgálata – a kazuáliák kivételével – a vasárnapi napra szorítkozott, melybe az istentisztelet és esetenként vallás oktatás „fért bele”.
A hel yben lakó lelkész, illetve a hétközi jelenlét hiánya sajnos rányomta bélyegét erre az időszakra. Az 1971 és 1980 közötti 10 éves időszakban pl. mindössze 9-en konfirmáltak az egyházközségben, a nyolcvanas évek végén mindössze 158 főt tartott nyilván az egyházközség, 93 főt Sárváron, 65 főt a szórványokban.
Emellett n agy gondot okozott az imaház és a lelkészlakás folyamatosan romló állaga, a feltétlenül szükséges javításokat az anyagi eszközök híján egyáltalán nem vagy csak részben sikerült elvégezni.
Amikor ennek az időszaknak a végén Nádasdy Lajos korára való tekintettel – 77 év – sárvári szolgálatát befejezte, a gyülekezet, anyaegyházközségi státuszát  megtartva, a celldömölki lelkész gondozásába került.
A 90-es évek

A 90-es években három tényező is pozitívan befolyásolta a gyülekezet he lyzetének alakulását. Egyrészt több külhoni – nagyobbrészt erdélyi magyar – református család jelent meg a gyülekezet területén. Másrészt a városban létesült ipari park az ország távolabbi részeiről is vonzott munkaerőt – ez újabb reformátusok beköltözését jelentette. Harmadrészt a rendszerváltás, különösen annak első évei, még ha messze nem is a várt-remélt mértékben, az egyház iránt korábban nem tapasztalt nyitottságot generáltak. Ezeket a folyamatokat kiválóan használta ki Szentpály-Juhász Imre celldömölki lelkész, aki 1991. február 1-től Sárváron is ellátta a szolgálatot. A családlátogatások során felkutatta az eddig „bujkáló” reformátusokat, rendszeressé váltak a hittan és bibliaórák, a konfirmációra felkészítő foglalkozások, jó hangulatú református bál szervezésével teremtett hagyományt.
Ennek az időszaknak a legégetőbb kérdése  az egyházi ingatlanok helyzete volt. Az idők során katasztrofális állapotba került imaházat az önkormányzat műszaki osztálya életveszélyesnek minősítette és lebontásra ítélte. Hasonló sors várt a lelkészlakásra is.
A presbitérium válaszút elé kerül. Valamilyen módon megoldást talál az istentiszteleti helyszín és a lelkész lakhatásának biztosítására, vagy asszisztál a gyülekezet megszűnéséhez. Hosszas érlelődési folyamat után a presbitérium 1995. február 26-án tartott ülésén[9] határozatot hoz a templomépítési munkálatok elkezdéséről. Az alapkő-letételi ünnepségre 1995. szeptember 3-án került sor. A templom emléket állít a háborúban, hadifogolytáborokban meghaltaknak, deportáltaknak, a háború minden áldozatának, amit neve is közvetít: „Európa népei megbékélésének temploma“. Tervezője Hajdú István, a statikai tervező Lőrincz Csaba. Gyülekezeti központunk épülete – a templomtér mellett – gyülekezeti teremnek, ifjúsági teremnek és lelkészlakásnak is helyet ad. A templomszentelés 1998. október 10-én történt, ám a munkálatok a templomszentelés után még évekig folytatódtak. A templomépítés teljes költsége 52 millió 800 ezer forint volt. Ezen összeg 62%-át külföldi – svájci és német – egyházi támogatás képezte, 16%-a közegyházi és egyéb támogatásból, 14% ÁFA visszatérítésből, 4% önkormányzati támogatásból, 3% az egyházközség tagjainak adományaiból, 1% pedig kölcsönből állt össze.[10]
Ezen időszak végén 1998. október 1-től – 29 év szünet után – újra helyben lakó lelkésze lett a gyülekezetnek Szentgyörgyi László személyében.
2000-től napjainkig

Az új évezred első évtizedében,  bár maradt még bőven teendő a templomépítés kapcsán – a templom fűtésének elkészítése, kerítés készítés, járda, terasz, parkoló elkészítése, tereprendezés, parkosítás – a hangsúly immár a gyülekezetépítésé. Tekintettel arra, hogy a gyülekezet területén élő reformátusok szinte kivétel nélkül beköltözők, akik ezen a tájon kevés gyökérzettel rendelkeznek, különösen is fontossá lett a közösségformálás. Heti rendszerességgel tartott szeretetvendégség, családi napok, kirándulások, bálok szervezése, dalárda alakítása szolgálták ezt a célt. A másik súlypontja a szolgálatnak a gyerek-munka: rendszeres gyermek-istentisztelet, hitoktatás a szórványokban is, havonta játszóház, alkalmanként baba-mama kör és zene oktatás.
A gyülekezet növekedését támasztják alá a statisztikai adatok is.  Az utolsó tíz esztendőben több keresztelő és konfirmáció volt, mint előtte harminc év alatt. Az istentiszteletek átlagos látogatottsága ma már meghaladja az ötven főt, míg bő 10 évvel ezelőtt egy tucatnyian voltak alkalmanként. A rendszerváltás évében a nyilvántartott reformátusok száma alig haladta meg a 150 főt, a legutolsó, 2011. évi adattári jelentés szerint ma ez a szám megközelíti a 400 főt.
Istennek adunk hálát mindazért, amit eddig elvégzett közöttünk és tőle kérünk áldást gyülekezetünk életére és szolgálatára.

[1]Érdekes módon az országos statisztika a helyi Névtárnál majd háromszor többet, 44 főt tart nyilván.
[2]Forrás: Rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve, kelt Sárvár, 1926. 12. 05.
[3]Horváth Eszter: A reformáció Sárváron, kézirat
[4] Bár hivatalos „státuszában” ekkor Szombathelyhez tartozó missziói fiókegyház, a gyülekezet a gyakorlatban önálló anyaegyházközségként működik
[5]Kövy Zsolt, Pályakép Szíj Rezsőről, Budapest, 1997, 33. lap
[6]1942 előtt az istentiszteletek a polgári iskolában, az evangélikus templomban, illetve magánházaknál kerültek megtartásra.
[7] Szentgyörgyi László, A Sárvári Református Egyházközség története,  in: Honismereti Híradó Sárvár, 1999, XVII. évfolyam, 2. szám
[8] Ezen időszakról Törzsök Jenő lánya, a ma presbiterként szolgáló Törzsök Ilona szóban elmondott visszaemlékezései jelentettek segítséget.
[9] Sárvári Református Egyházközség  Presbiteri gyűlés jegyzőkönyve, kelt 1995.02.26.
[10]Sárvári Református Egyházközség gyülekezeti központ építésének számvizsgálata alkalmával készült jegyzőkönyv, kelt 2000.04.14-én.